Ho-ho-hó, Mikulásnak lenni mennyire jó (nem) #régiposzt

Ma az egyik kliensemmel azon tűnődtünk, hogy miért is ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy csak érzésekkel jó szeretni a másikat. És érzésből is csak a katartikus, mindent elsöprő cunamikkal ér szeretni. Miért ehhez ragaszkodunk és miért érezzük magunkat furcsán, amikor bár megtesszük a másikért a fontosat, a jót, de az érzéseink hiányoznak? Miért érezzük magunkat üresnek és szív-nélkülinek? Illetve tovább is megyek: miért szorongunk, ha nem tudom varázsütésre, mindig és ugrásra készen produkálni az adekvát (elvárt?) érzéseket? Befolyásolni és hangolni lehet őket, de parancsszóra kényszeríteni nem, ez a jó hír.
(Ez egy 2017-es poszt.)

Eszembe is jutott az ülésen egy példa: mostanában jön a Mikulás. Milyen is lehet ilyenkor annak, akinek ez kőkemény meló, aki egész nap ajándékokat pakol, megölel és meghallgat háromszáz vagy ezer gyereket, aki kedves, mosolygós... Igen, azt hiszem, mikulásjelmezben is könnyen el lehet fáradni. De közvetíteni a szerepet, a személyiségem (ha tetszik, mikulásságom) ideáját és vízióját nagyon fontos. És ezt kifáradtan is érzi a többi ember rajtam, nincs ezzel semmi baj, főleg ha ebben meg tudom nyugtatni magam: nem, tényleg nem az én hibám, ha adott pillanatban nem jelenik meg nálam varázsütésre a szeretet, a csodálat, a kíváncsiság, az akármi.

Tehát szeretek, de nem élem át/meg a nagy érzelmi flow-t. Nem ölelem keblemre az embereket, nincs katarzis, hanem csak a fáradtság, az üresség van, na meg a vágyott érzéseim hiánya. Ez az, ami meló: meló mikulásként jelen lenni és mégis adni az öleléseimet, -miközben a kicsiknek mennyire sokat jelent ez a szerep, hányan hisznek a mikiben és készülnek a Nagy Találkozásra-, és ebben nyugodt maradhatok, nem szorongok, nem aggodalmaskodok. Döntés kérdése ez, meg önismereté: felismerem-e hogy adott helyzetben mit (vagy mit nem) érzek, és el tudom ezt fogadni, el tudom ezt engedni, hadd menjen.

(Régebbi blogon megjelenés: 2017.dec.8.)
fotó: Marcus Spiske (pexels)